Így SZIN-eztünk a második napon

Nagy sikerű anyagunk folytatásaként következzen egy közel sem objektív élménybeszámoló az idei SZIN második napjáról. Íme egy kedves kis elbeszélés arról, hogyan veszett el, és lett meg a fesztivál lelke egy sötét éjszakán a Pepsi Nagyszínpadnál.

Valahol a főbejárat közelében a töltés szélén ülhettünk, amikor a sörök hatni kezdtek. Valami ilyesmit mondtam:

Hirdetés

“Interjúkat kellene csinálnunk…”

Csattant is az üres sörösdoboz, szelektív híján a szomszédos kukában, és szépen lassan elkezdtünk a bejárat felé csorogni a tömeggel. A célterületre érve tömött hasú halak mutatták, hogy megéri külön gyűjteni a műanyagot, csak úgy telt a bendő vele, akár az óceán.

Fotó: Balogh Gergő / Szegeder

Bevallom őszintén ez a nap nem hatott meg igazán. Saját ízlésemnek megfelelő fennforgást nem ígért, egyedül a PASO tűnt olyannak, ahol egy magamfajta vén pank is szétadhatja a bulit. A Royal Aréna felé vettük hát az irányt, koncentrált lépésekkel készítve fel az elsatnyult lábizmokat a rövidesen bekövetkező ugrabugrára.

A PASO-tól persze nem vártunk sokat. Alantas céljaink, hogy a TV tornát helyettesítő gyors dallamok és ütem majd beindítja a vérkeringést, nem tűnt nagy elvárásnak. Egészen addig, míg  a srácok el nem kezdték fújni. A koncert elején felcsendülő vad dallamokat rövidesen lassú reggae váltotta. Az ugrabugra céltalan lötyögésbe váltott, s már csak az találta a helyét, akit az alkohol mozgatott a sorstalanság bogos zsinegein.

Fotó: Balogh Gergő / Szegeder

A monoton reggae és a sallangos ska a mulatós zene hőskorát idézte. A tartalmilag üres számok külön külön fejenként kb. öt perces lecsengést kaptak, ahol az unalomig ismételt ritmusok, céltalan „lala”-lák inkább kínosan, mint ösztönzően hatottak. Rieger Jánossal kiegészülve sem mutatott túl sokat a dolog. Egy hakni minőségű produkciót nézhetett végig az egyszeri szerkesztő, még a ripacskodásba nyúló színpadi show előtt. Szomorú volt látni, hogy a koncert gondosan kivitelezett jó iparosmunka lélek nélkül.

A visszataps utáni szám okozta szekunder szégyent különböző sörökkel kezeltük. Szomorúan húzott füleink kacskaringós nyomokat vájtak a homokba, ahogy a Pepsi Nagyszínpad felé vetett a céltalanság.

“A fesztivál app szerint valami bosnyák zenekar lesz… Dubstep, ska, punk elemek… Az igen.”

A PASO után már tényleg minden mindegy volt. Feladva a sorsot, bármit tehetett volna velünk az éjszaka, a közöny hűvös szele hatott át. Aztán elindult a program, és a Dubioza kolektiv is fújni kezdte.

Rég nem érzett bizsergés futott át minden porcikámon. Ahogy a srácok a zenei műfajokat ötvözték, zseniális virtuozitásról tett tanúbizonyságot. Hihetetlen energiák szabadultak fel, és pillanatról pillanatra égettem el a fesztivál összes orgazmusát az arcomra kúszó mosolyok formájában. Elképesztő, hogy nem csak elképesztő színpadi show-nak lehettünk tanúi, de releváns üzenetekkel, és tanmesékkel is gazdagodhatott a közönség.

Fotó: Balogh Gergő / Szegeder

A koncert egyik meghatározó eleme egy hatalmas PirateBay zászló volt, s az a szám, melyben a zenekar a szabad letöltést propagálta. Egyébként az ő albumjaik is ingyen letölthetőek az internetről.

A koncert másik meghatározó eleme, egy jó kis demokrácia tanmese volt. Ennél a pontnál a frontember kettéválasztotta a tömeget jobb és bal oldalra, majd minkét oldalt arra késztette, hogy versenyezzenek, kinek a hangja nagyobb. Ezt mérték is, az értékek a színpadon voltak láthatók.

Mikor a zenekar megunta közjátékot elmondta, hogy ez semmi más nem volt, csak egy tanmese a demokráciáról, ahol mindenki csak megoszt, szabotálva ezzel a közösség érdekérvényesítő képességét. Majd a frontember kért még egy ordítást együtt, közösen mindenkitől, és a színpadon kivetített értékek minden eddigit túlszárnyaltak, ahogy egyik oldal hangja erősítette a másikat. Zseniális. Make some noise.

Nyitókép: Szűcs Dániel / Szegeder