Az én koronavírus-történetem

Ebben a cikkben elmesélem, hogyan éltem meg a koronavírust, és hogy miként kezelt az egészségügy ezalatt. Szövődményekről nem lesz szó, és szerencsére hosszú-covidról sem, bár ki tudja, alig pár napja vagyok csak tünetmentes. Ami nem lesz a cikkben: súlyos tünetek, drámai pillanatok, halál-közeli élmények, halál-közeli gondolatok, a magyar egészségügy kudarcai. Ami lesz: enyhe tünetek, a jól működő tesztelés, a fájdalmas igazság az orron át történő mintavételről, és egy karácsony, ami nem történt meg.

Szerda, december 16. Miután a barátnőmnek vasárnap megjelentek első tünetei, és az átfertőzés esélye fokozott volt mindvégig, szerda reggelre én is elkezdtem őket produkálni. Hagyományos megfázásnak indult, enyhe torokfájás köhögéssel, semmi más. Mégis, már itt nagyon gyanús volt, hogy Covidról van szó, mivel egészen egyszerűen szinte soha nem vagyok beteg.

Másnap reggelre valamivel fokozódott a helyzet, de ekkor még mindig nem volt rosszabb, mint egy átlagos téli betegségnél. Délutánra már hőemelkedésem lett; több, egymástól valamivel eltérő időpontban is 37°C-ot írt a lázmérő. E napon levertséggel, fáradtsággal társultak a már meglévő tünetek, amiket estére nem súlyos fejfájás is kísért már.

Hirdetés

Pénteken reggel gennyes takony köszöntött. Erre a napra vált világossá – elsősorban a barátnőm előrehaladottabb tüneteit (szaglásvesztés) látva –, hogy koronavírusról van szó. Még csütörtökön este eldöntöttem, hogy másnap első dolgom lesz felhívni a háziorvosomat, hogy tesztet kérjek. Mivel azonban a rendelési idő befejeztét követően ébredtem csak fel úgy dél körül, telefonom süket fülekre talált – illetve nem, mert a takarítónő felvette a kagylót, és kedvesen tájékoztatott afelől, hogy jó helyen keresek, csak rosszkor, és hétfőn próbálkozzak újra.

Ha márciusban kaptam volna el a vírust, akkor minden bizonnyal rosszabbul vettem volna, hiszen akkor még alig tudtunk róla valamit, és azért benne volt az emberekben egy elképzelés, hogy ezt meg lehet úszni. Decemberre azért már tudjuk, hogy aki nem egy kő alatt élte meg 2020-at, azon elég nagy eséllyel átment a vírus, legfeljebb tünetmentesen. Valahogy így, decemberben, egészségesen és huszonévesen a legkevésbé sem zavart, hogy utolért. Persze ezen véleményemet még eltorzíthatja, ha szövődmények alakulnak ki, de bízom a legjobbakban.

A tünetek nemigen változtak az előző napokhoz képest – állapítottam meg szombaton délelőtt –, a szaglás elvesztése azonban tagadhatatlanul megjelent. Míg pénteken még nem lehetett megmondani, hogy csak az orrom eldugultsága miatt érzek gyengébben szagokat, szombaton már hosszú másodpercekig kellett az arcomba porszívóznom egy csík tejcsokoládét ahhoz, hogy halványan érezzem. Az ízlelésnél késleltetve, de tapasztaltam ugyanezt: az intenzív zöldséglevest még teljességében fogyaszthattam el, rögtön utána azonban már alig-alig éreztem csak a paradicsomfőzeléket. (Ez persze nem arra világít rá, hogy milyen drasztikus sebességgel veszítettem el érzékelésemet, hanem hogy milyen érdekes, hogy egyszerre elfogyasztott ételeket máshogyan éreztem.) Ha százalékban kellett volna akkor megadnom szaglásom és ízlelésem erősségét, előbbire 20-at, utóbbira 50-et mondtam volna. Érdekes tapasztalás, hogy nem hirtelen, hanem szépen fokozatosan, több nap alatt történik meg ezen érzékszervek betompulása.

Egy eseménytelen vasárnap után, hétfőn délelőtt sikerült elérni a háziorvost (pontosabban az asszisztensét), aki azt mondta, jó eséllyel koronavírusról van szó, de rendel egy tesztet. Hamarosan hívni fog a mentőszolgálat a részletekkel. Ez így is történt: két órán belül már kerestek is a mentősöktől, kérdezvén, be tudok-e menni szűrésre a József Attila sugárútra? Miután igent mondtam, ismertették az időpontot – kedd 9 óra 10 perc –, és azt, hogy mit kell magammal vinnem: fontosabb iratok, maszk. Arról nem szólt a hölgy, hogy lehetőleg ne tömegközlekedjek, de ez talán már egyértelmű kell, hogy legyen mindenkinél. Az ugyanakkor még engem is meglepett, hogy milyen közeli időpontra kaptam időpontot; 24 órát sem kellett várnom.

A tünetek továbbra sem lettek súlyosabbak, az ízlelésem még úgy-ahogy megvolt ekkor, a szaglásom viszont teljesen elment már: szippantom a lándzsás útifű szirupot, de az egyetlen, amit orommal érzek, az a barna folyadéküveg hideg tapintata. Hiába voltam jól, egy dolgot megtanultam aznap este: ne olvassunk a koronavírusról, miközben átesünk rajta. Jobban tesszük, és ezt egy olyan ember mondja, aki enyhe tünetekkel talán nem is átesett, hanem átsétált a víruson. Vasárnap késő éjjel a lehetséges szövődményekről olvastam, és hát, nem megnyugtató. Ráérünk ennek utána nézni a gyógyuláskor, akkor azonban feltétlenül.

A vizsgálat helye egy korábbi utcaképen. Fotó: Google Maps

Kedden reggel életemben talán először éreztem azt, hogy muszáj valahová elmennem, és végre van egy verhetetlen indokom a kocsi mellett. Máskor jellemzően szarembernek érzem magam, amikor egy 31 éves autóba ülök, mintsem a bringámra, amikor azzal is mehetnék, és mindenki – még én magam is – jobban járna. Úgy hárman vártak a József Attila sugárúti rendelőintézet épülete előtt, amikor begurultam a parkolóba. Kevéssé jellegzetes régi épület ez, nagyon menő felirattal, ami megvan vagy ötven éves első ránézésre: SZAKOSITOTT KÖZRETORVOSI RENDELŐ, mondja. Ami érdekes, hogy a fertőzötteket nem különítik el ilyenkor, simán az utcán várakoznak úgy, hogy néhány méterre élénk gyalogosforgalom van a járdán. Pár percet ha kellett várnom, és máris kijött az épületből egy teljes védőruhába öltözött férfi, aki bekísért. Külső szemlélőként meghökkentő látvány lehet az ilyen, de ez is bizonyítja, hogy ismét őrölnek a történelem fogaskerekei, amik már évtizedek óta porosodtak valahol egy sötét gépteremben.

Odabent nem kell sokat kanyarogni, a régi időket felidéző, cementlapos folyósón tán az első vagy a második ajtón már balra is megyünk, és egy nagyobb szobában találjuk magunkat. Izgatottságom miatt nem figyeltem annyira a helyiség milyenségét, ezért erről nem tudok beszámolni. Középen volt egy szék, asztal mellette, odaültettek, és megkérdezték, voltam-e már teszten. Nem. A kedves hölgy – aki lehetett úgy huszonpár éves – egy gyors mozdulattal feldugott egy pálcikát a jobb orrlyukamba. Nem mondanám, hogy kellemetlen érzést okozott, mert kifejezetten szar volt. Vagy három-négy másodpercig tartózkodott fent, jó mélyen az orromban, aztán mondta, hogy ez egy gyorsteszt (vagy már előtte mondta, nem emlékszem), és 10 perc múlva lesz eredmény, odakint tessek szíves. Nem telt el tényleg sok idő, máris jött ki:

pozitív a teszted, a háziorvost hívd fel.

Tudtam, hogy pozitív lesz, és a járvány eleje óta azt is, hogy ez a pillanat bizony be fog következni. Ami azonban érdekes, hogy egy olyan időszak folytán lettem koronavírus-fertőzött, amikor lényegében már hónapok óta hetente ha egyszer hagytam el a lakást. Kora ősszel még napi szinten ültem órákat az Antique kávézóban a laptop felett, mentem sűrűbben vásárolni akár, vagy lényegében bárhová; novemberben és decemberben szinte sehová. És ez igaz volt a velem egy háztartásban élőkre is.

Csütörtökön (ez szenteste napja) délelőtt a telefonom folytatólagos rezgésére riadtam fel, amit nem néztem jó szemmel, de annyira nem vert fel, hogy lehalkítsam. Abbamaradt, aludtam tovább. Néhány perc múlva megint rezgett, erre máris felkeltem, mert sejtettem, hogy fontos. A kormányhivataltól hívtak, hogy szeretnének kérdezni pár dolgot a fertőzésemmel kapcsolatban. Megkérdeztem, hogy vissza tudnak-e hívni úgy két óra múlva, de azt mondta az úr a vonal túlsó felén, hogy délben zárnak (mint utóbb kiderült, így is engem hagytak legutolsónak). Kikérdezett, válaszoltam, aztán meglepődtem, amikor elköszönt anélkül, hogy belekezdtünk volna a kontaktkutatásba.

Ilyenről szó sem volt,

senki egyáltalán nem kérdezte meg, hogy kivel érintkeztem, és a velem egy háztartársban élőket sem helyezték karanténba. Ha akarnának, bárhová mehetnének most is. December 26-ára, azaz az első tünetek megjelenésének napjától számított 10. napra jelölte ki a karanténom lejártát. Kérdeztem, hogy jönnek-e majd a rendőrök, mire azt felelte, hogy előfordulhat, hangján azonban érezni véltem, hogy szinte kizárt, hogy jöjjenek, de azért csak nem mondhatja, hogy á dehogy, úgyse nézik majd meg, hogy elmész-e fertőzni. (Korábban, még nyáron volt már karanténban ismerősöm, őt tényleg naponta csekkolták, otthon van-e.)

A barátnőm tesztjét is kedden vették le, de ő hozzá kijöttek este autóval, mert nem akart bemenni. Neki negatív lett a gyorstesztje, ezért vettek PCR-mintát is, ami másnapra hozta is a pozitív eredményt. Őt is hívták a kormányhivataltól 24-én délelőtt, de ravaszabb volt, ezért már az első hívást követően lenémította telefonját. Összesen 19-szer keresték, 10 különböző telefonszámról.

A karácsonyt külön töltötte a család, és ezt meglepően rosszul viseltem. Még szomorú is voltam, ami rám ritkán jellemző, de gyorsan vissza is térek a covidra, mert lassan az lesz a cikk címe, hogy Kedves naplóm! Szenteste másnapjára a szaglás és ízlelés elvesztésén túl szinte az összes tünetem megszűnt, egyedül nagyon minimális köhögés maradt. Most 30-a van, a cikk élesítése előtt még az utóbbi 5 nap eseményeit foglalom össze: lényegében semmi. Enyhe köhögés néha, egy-egy nehezebben elalvós este, de ezutóbbit inkább magamra fogom, és a szétcsúszott bioritmusomra.

Azt hiszem, pontosabban remélem végeztem a koronavírussal, és hálás vagyok, hogy ez nem fordítva történt.

 

Nyitókép: aluljáró lépcsőjét fertőtleníti a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. munkatársa a koronavírus-járvány miatt Újpest-Központnál 2020. március 25-én. Fotó: Mónus Márton / MTI